Vajdaságban a legtömegesebb új politikai szervezetnek az alakulóban levõ Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségét tartják. Ezt a feltevést alátámasztja a tény, hogy a belépési nyilatkozatot az alig négy hónappal ezelõtti megalakulási kezdeményezés óta több mint ötezren írták alá, s a tagok száma napról napra gyarapszik. A kezdeményezõbizottság Vajdaságot 14 körzetre osztotta, körzetenként sorra tartják az összejöveteleket és elmagyarázzák a közösség céljait. S hogy a közös érdekeltséget látó emberek mekkora tömegének megmozgatására képes már az alakulásának folymatában, szemlélteti a tény, hogy az anyanyelvi oktatásnak az iskolatörvényekben való pontosabb rendezését szorgalmazó petíciót - amelyet a közösség kezdeményezõbizottsága indította el - Vajdaságban több mint 17 és fél ezer ember írta alá.

A politika a társadalmi érdekek nyilvános képviselete a politikai rendszer keretében, tehát ha az ember érdekvédelmi szervezetet akar létrehozni, akkor nem az a lényeges, hogy õ maga mit gondol, hanem hogy fölfedje és képviselje azt a létezõ társadalmi érdeket. Ilyen értelemben alkotta meg a kezdeményezõbizottság a programcéljait. Ezek egy adott pillanatban születtek meg és korántsem tökéletesek, de ezek alapján a szervezet egy részletes programot dolgoz majd ki. Ez az elõzetes program jónak bizonyult arra, hogy az emberek megismerkedjenek a célokkal. Az volt a módszerünk, hogy maguk az emberek vigyék tovább, terjesszék a programot, úgyhogy nem is tudnánk megmondani, kihez milyen úton jutott el. Komputerünk pontosan nyilvántart mindenkit, aki aláírta a belépési nyilatkozatot, és a kezdeményezõbizottság tagjai mindenkihez eljutnak, csak idõ kérdése ez. A szervezet természetesen nem él légüres térben, tárgyalni fogunk más politikai szervezetekkel és pártokkal is. Azokkal mûködünk együtt, amelyek a legkedvezõbb programot kínálják fel az itt élõ nemzetek és nemzetiségek együttélése szempontjából.

Föltételezhetõen szükség is lesz nyomásgyakorlásra, de ez csak a szervezet egyik feladata. Helytelennek tartjuk azt az eddigi álláspontot, hogy a nemzetiségi jogok megvalósítása párt vagy pártok feladata lenne. A nemzetiségi jogok emberi jogok, azokat nem adja senki, eleve adva vannak. Ezeket a szuverenitás hordozójának kell szavatolnia minden polgára számára, méghozzá törvénnyel és alkotmánnyal. Nyomásgyakorlásra tehát azért van szükség, hogy a törvényeket betartsák, esetleg ha nem felelnek meg, változtassanak rajta. Nos, hogy mi ezt hogy képzeljük el, arra már volt is példa, és elég kellemetlennek tartották... A szervezetünknek azonban van egy másik fontos feladata is, ez a kollektivitás. Különösen Bánátot járva érezzük, hogy a társadalom atomizáltsága meghozta a káros következményeket a kisebbségi kérdéskörben is. Az embereknek éveken át nem volt alkalmuk kollektívan végiggondolni bizonyos problémákat, és szinte megható az, hogy amikor egy-egy faluba elmegyünk, és ott összejön néhány aktivista, akivel megbeszéljük a teendõket, és látom, hogy évtizedek óta nem volt alkalmuk együttesen végiggondolni bizonyos problémákat. Pedig senki sem sebezhetõ annyira, mint az egyedül élõ ember, aki úgy érzi, hogy magára maradt... Amíg mi, a kisebbség nem tisztáztuk, hogy milyen közösségben kívánunk élni, addig nem tudunk továbblépni.

Az embereknek vannak aggályaik. De ha a viszonyok itt a legideálisabbak lennének, akkor is természetes az, hogy szükség van egy szervezetre, amely biztosítja egy kisebbségi kollektivitásnak a kifejezõdését, mert ez a szervezet nem valami ellen van, hanem valamért. Ugyanúgy, ahogy elismerjük a szerb nemzetnek azt a jogát, hogy legyen állama és teljes mértékben megértjük azt az érdekét, hogy egységes legyen, ugyanúgy nem tudjuk megérteni azokat, akik kétségbe vonják a kisebbségnek azt a jogát, hogy saját nemzetiségi érdekszervezete legyen.

Természetesen. Mi, a kezdeményezõ bizottság tagjai Helsinki szellemében nevelkedtünk. Számunkra ez a lét, az ittlét természetes. Annyit tudunk a törtnelembõl is, hogy évszázadok óta rengeteg vér folyt a határok ide-oda tologatása folytán, s ez végsõ soron sohasem oldotta meg a problémát. Hol az egyik, hol a másik oldalon teremtett kisebbséget. Nem látjuk értelmét a szuverén országok közötti határok kérdése felvetésének, ugyanakkor viszont reménykedünk abban, hogy a megindult európai integrációs folyamatok kisugárzódnak a mi tájainkra is, a határok jelentõségének csökkenésével zökkenõmentesebb lesz a kapcsolat az anyaországgal, és hogy az általános demokratizálódási folyamat során teljes mértékben érvényesíthetõ lesz az emberi jogoknak ez a része. A volt vajdasági vezetõség Vajdaság autonómiáját nem arra használta fel, amire kellett volna, hanem valamiféle etatista bezárkózáshoz vezetett a politikájuk. Elszigetelték Vajdaságot Szerbiától, mint ahogy a vajdasági magyarságot elszigetelték lényegében az anyaországtól is. Mi a közösség szervezését alulról kezdtük, elsõsorban a helyi problémákat tartottuk szem elõtt, és abból indulunk ki, legyen bármi sorsa is Jugoszláviának, Európának, Kelet-Európának, itt helyben magyarok, szerbek, a többi nemzet és nemzeti kisebbségek, együtt fogunk élni, és az alapvetõ feladatunk az, hogy ennek az együttélésnek a kérdéseit próbáljuk minél sikeresebben megoldani.

Önkéntes adományokból, de konkrétan. Például egy kisiparos mondjuk fedezi egy-egy nyomtatvány költségeit, pontosan megmutatjuk neki, mire mennyi kellett. Egyébként a tagság a legaktívabb korosztályból tevõdik össze, igen jellemzõ példa mondjuk az adai körzet, ahol a többség 26-35 éves. Hamarosan be fogjuk vezetni a tagsági díjat, aminek nagyságát mindenki maga határozza meg és legalább félévenként fizeti be, és ezzel a gesztussal jelzi, hogy a közösséghez tartozik. Arra is lesz lehetõség, hogy a közösségnek pártoló tagjai is legyenek, de lesz kollektív tagság is.

Természetesnek vesszük, hogy törvény szavatolja a nemzeti szimbólumok használatának jogát. Ez alapvetõ jog, mint a kétnyelvû feliratok. Ez olyanfajta nyilvános deklarálása a jogoknak, amely az emberekben erõsíti az érzést, hogy igenis törvényes jogunk van arra, hogy egyenjogúan éljünk ebben a közösségben. Tevékenységünk azonban nem merülhet ki jelképek kiharcolásában. A jelképhasználat joga nem hasonlítható össze azzal a joggal, hogy a kisebbségnek legyen erõs kiépített iskolahálózata, ahol nemzedékek nyerhetik anyanyelvükön a tudást.